Szerző: Barby

Reggel 9 óra van, kinn ülök a nappaliban és gondolkozom. Milyen gyorsan el tud telni 2 hét! Nagyon fognak hiányozni a fiúk, és persze Eszti is, mert 2 külön városban élünk. De azért vele csak könnyebb lesz tartani a kapcsolatot… remélem, hogy néha-néha a fiúk is feljönnek egy kicsit msnre. A gondolatmenetemet egy ismerős hang szakította félbe.
-    Jó reggelt! - köszönt Tom.
-    Neked is! Hogyhogy már felkeltél? – kérdeztem.
-    Nem tudok aludni… És te?
-    Hát, én sem nagyon… csak erre a csodás 2 hétre tudok gondolni, amit együtt töltöttünk! Egy álmom vált valóra, hogy találkozhattam veletek! Amikor visszamegyünk egy hatalmas élménnyel leszünk gazdagabbak!
-    Én is csak ezen gondolkozom egyfolytában… Végre van 2 lány, akikben megbízunk, jó barátok lettünk, és most, 2 hét után el kell mennetek…
-    De remélem, hogy azért néha beszélünk… Ha máshogy nem, legalább msnen 1-2 szót…
-    Biztos, ki sem bírnánk nélkületek. 
-    Jó reggelt! – köszönt Bill.
-    Neked is! – köszöntem.
-    Csak nem az elmúlt 2 hétről van szó?
-    De… Hogy bírtál felkelni? Néha hallottam, hogy Esztivel beszélgettek…
-    Hát, azt én sem tudom, egyszerűen nem tudtam tovább aludni…
-    Az istenért, ez az utolsó napunk együtt, vidáman kéne töltenünk!
-    Igen, de ki tud ilyenkor vidám lenni? - szólalt meg hosszú hallgatás után Tom.
-    Hát…
-    Jó reggelt! - köszönt vidáman Gustav.
-    Gustav! - fejeztem be az előbb elkezdett mondatom.
-    Mi az? - kérdezte a dobos.
-    Csak arról beszélgetünk, hogy az utolsó napot vidáman kéne töltenünk, nem szomorúan…
-    Hát, ez igaz…- csatlakozott hozzánk Gustav.
Pár percig csöndben ültünk, csak arra figyeltünk fel, amikor Georg is felébredt. Ivott egy kávét, és ő is csatlakozott hozzánk, de még mindig csak hallgattunk. Mindenki visszagondolt, amikor a hotelben először taliztunk, amikor felköszöntöttük Georgot, egyszóval az együtt töltött időre.
-    És, mit csináljunk ma a hallgatáson kívül? – kérdeztem, és megeresztettem egy halvány mosolyt.
-    Hát, már lassan ebédelni kéne…- mondta Bill.
-    Összedobjak valamit, vagy elmegyünk valahova ebédelni? – kérdeztem.
-    Ezzel meg kéne várni Esztit is, nem? – kérdezte Tom.
-    Hát, de. De nem akarom felébreszteni… legalább egy valaki aludjon jól… - mondtam, és ekkor megcsörrent a telefonom, amire mindenki összerezzent.
-    Haló!
-    Szia kicsim! Kinéztétek már a gépet, amivel hazajöttök? - kérdezte anya
-    Még nem…
-    Valami baj van?
-    Hát, pont most ülök itt a fiúkkal, és beszélgetünk, hogy milyen szar lesz, hogy haza kell menni… amúgy szerintem délutáni géppel megyünk, hogy még együtt tudjunk lenni egy kicsit.
-    Jól van! Majd hívsz még, hogy mikor indultok!
-    Rendben! Szia!
-    Szia!
-    Anya volt! Csak azt kérdezte, hogy melyik géppel megyünk… - mondtam szomorúan.
Megint pár perc csen következett, és kijött Eszti is.
-    Jó reggelt! –köszönt
-    Neked is! – mindenki egyszerre. Ezen elmosolyodtunk
-    Szerinted Eszti itthon ebédeljünk, vagy étteremben? - kérdezte Esztit Tom.
-    Hát, felőlem összeüthetünk valamit közösen.
-    Oké, akkor szerintem öltözzünk fel, és 10 perc múlva tali a konyhában.  – javasoltam.
-    Oké! - mindenki, és be is ment mindenki a szobájába.
Mivel mi elég gyorsan átöltöztünk Esztivel, ezért egy kicsit elkezdtünk pakolászni.
-    Jajj, olyan rossz lesz elmenni… Nagyon fognak hiányozni a fiúk!
-    Igen, erről beszélgettünk a fiúkkal… - még pár percig pakolásztunk, aztán kimentünk a konyhába ahol már a fiúk vártak ránk. Megbeszéltük, hogy mit főzzünk, és miközben csináltuk a kaját nagyon jól elszórakoztunk. Fél egykor leültünk enni, majd miután jól laktunk, ejtőztünk egy kicsit, utána gyorsan elmosogattunk.
-    2 óra van, ideje lenne repcsit nézni, meg összepakolni…- törtem meg a jókedvet.
-    Máris nézek egyet! - vállalkozott Georg - 20:00-kor indul egy.
-    Szerintem az jó lesz! - mondta Eszti.
-    Jahjah, sztem is. Akkor én felhívom anyát. – felhívtam, kb.2 percet beszéltünk, aztán Eszti is értesítette a szüleit.
-    Szerintem pakolászni kéne… -mondtam
-    Őő… Mi is segíthetünk? – kérdezték az ikrek
-    Persze, gyertek csak!-mondta Eszti és így elindultunk a 4 fiúval pakolászni. 2 óra hossza múlva útra készen álltunk.
-    Ne menjünk ki a kertbe egy kicsit beszélgetni? - vetette fel az ötletet Gustav
-    De, sztem jó ötlet!- helyeselt Eszti, így kimentünk egy kicsit
-    Majd kb.7 óra fele el kell indulnunk a reptérre… - szólalt meg Georg
-    Ha tehetnénk, egészen a kapuitokig vinnénk titeket! – mosolygott Tom
-    Most újra visszatértünk ehhez a témához…
-    De én nem tudok másra gondolni… - Tom
-    Figyeljetek! A búcsúra szükség van az újratalálkozáshoz!- bíztattam a fiúkat, és magamat is…
-    Igen, mert együtt töltjük a nyarat!- vigyorogtak az ikrek
-    Igen, de addig vissza kell még mennünk a suliba… :s – mondta Eszti
-    És mit fogtok csinálni, miután hazamentek?- kérdezte Georg
-    Hát, majd csak egy hét múlva megyünk vissza a suliba, hogy mindent tudjunk pótolni, de még így is nagy lesz az űr… - közben megszólalt Tom telója
-    És ti mit fogtok csinálni? – kérdeztem
-    Hát, először is holnap után adunk egy interjút, hogy milyen volt veletek lenni… - mondta Tom, aki épp akkor tette le a telefont
-    Micsoda?? –döbbent le a banda többi tagja is
-    A menedzser mondta, és még azt is hozzátette, hogy ne lepődjetek meg, ha titeket is kifaggatnak, vagy cikkek jelennek meg rólatok…
-    Hát, az nagyon jó lenne, ha mindenféle hülyeséget kitalálnának az újságírók :s – mérgelődtem
Még elbeszélgettünk, elhülyéskedtünk.  Fél 7-kor elkezdtünk készülődni. Amikor felöltözünk, még csináltunk jó sok képet, majd a fiúk hívták a kisbusz sofőrjét, és már mentünk is a reptér felé. Egész úton alig szólaltunk meg. 19:40 volt amikor megvettük a jegyeket, és még a fiúkkal lehettünk egy kicsit, mert csak 19:50-kor lehetett megkezdeni a beszállást. Ismét csak némán álltunk egymás mellett, mert nem tudtunk megszólalni, de nem is baj, mert nagyon jól megértettük így is egymást. Az a 10 perc sajnos hamar eltelt, eljött a búcsúzkodás ideje.
-    Nagyon-nagyon fogtok hiányozni! Ígérjétek meg, hogy egy héten legalább egyszer beszélünk! – mondta Georg miközben adtunk neki 3-3 puszit és megöleltük, Gustav és Tom nem szóltak semmit, csak nagyon szorosan megöleltek bennünket.
-    Annyi mindent szerettem volna mondani… - szólalt meg Bill és megöleltük őt is, bár őt egy picit több ideig, mint a többieket.
-    Nyáron találkozunk! – csak ennyit nyögtünk ki Esztivel, és még gyorsan átöleltük egymást így hatan, és elindultunk a géphez, közben persze vissza-vissza néztünk a fiúkra.
-    Eddig is nagyon szerettem őket, de most, hogy élőben is megismertem őket, még jobban megszerettem a fiúkat.- mondta Eszti, amikor már a gépen ültünk. Még gyorsan felhívtuk a szüleinket, hogy már a gépen ülünk, és ismét hallgatásba burkolóztunk. Amikor úton voltunk Pest felé, hirtelen megcsörrent a telefonom.
-    Haló!- szóltam bele
-    Szia!
-    Bill!!!- sikítottam fel
-    Igen, tudod már nagyon hiányoztok!
-    Ti is nekünk! Legyetek fenn msn-en, mert szerintem ha hazaérek én még szerintem bekapcsolom a gépet.
-    Rendben, bár az nem lesz olyan, mintha itt lennétek 
-    Tudom 
-    Nah, mennem kell, akkor msn-en beszélünk!
-    Rendben! Szia, puszi!
-    Szia!
Letettem és elmondtam Esztinek, hogy mit beszéltem Billel.
-    Holnap már mi is csak msn-en beszélünk… - mondtam
-    Jahjah… Fenn leszel, ugye?
-    Persze… Olyan rossz lesz visszaszokni a sulira, meg hogy éjszaka nem beszélhetek senkihez…
-    Jah :s
Az út hátralevő részében is beszélgettünk, meg egy kicsit aludtunk. Csak akkor ébredtünk fel amikor leszálltunk. Már a szüleink vártak minket. Amíg kiértünk a reptérről addig együtt voltunk, csak a kocsiknál váltunk el.
-    Hát, akkor msn, és vigyázz nagyon magadra!-mondtam, és megöleltem Esztit
-    Oké, Te is! Jajj, én nem akarlak elengedni!!
-    Én sem!!! – még gyorsan 2-2 puszit adtunk egymásnak, és el kellett engednünk egymást.
Alig pár perce utaztunk, amikor kaptam egy üzenetet Esztitől. Az állt benne, hogy már is hiányzok neki, persze én is rögtön visszaírtam, hogy nekem is hiányzik ő. A hazafelé út elég lassan telt. De amikor bekapcsoltam a gépet már a fiúk rám is írtak, és egy órával később Eszti is csatlakozott hozzánk. Hajnali 5 órakor rossz volt azzal a tudattal lefeküdni aludni, hogy sokáig csak msn-en beszélgetünk, de jó is volt, mert közelebbről megismertük a fiúkat, és nagyon jó barátság szövődött köztünk. A mondáshoz tartjuk magunkat: „Ne sírj mert vége lett, mosolyogj, mert megtörtént!”  A következő viszontlátás hamar el is jött, de ez már egy másik történet… ;)