Szerző: Eszter

Szokatlanul a tegnapi nap a fiúkat is, és minket is rendesen kimerített. Ilyen későn nem keltünk azóta, mióta a fiúkkal vagyunk. Szerencsére nem lett belőle baj, mert a napot a hotelben töltik a fiúk pihenéssel, majd éjszaka indulunk Párizsba, a következő koncert helyszínére.
Körülbelül fél tizenegy volt, mire Barbyval kimásztunk a szobánkból, majd dél körül a fiúk is jelét mutatták, hogy még élnek.
Reggel abban reménykedtünk, hogy a tegnap meg tegnapelőtt lebeszélt „táncokat” rövid úton elfelejtik, és mire tényleg eszükbe jutna, kibújhatunk belőle.
Sajnos nem így történt…
Fél egy lehetett - amikor már mindenki reggelizés helyett ebédel -, hogy Tom felhozta a témát.
 És mi lesz az ígéreteitekkel? – nézett ránk nagy boci szemekkel.
Azt el kell mondanom, hogy a barna szem a gyengém, és hát ezek után… Barbyval végül beadtuk a derekunk, és elmentünk ruhát nézni.
 Ha jól emlékszem, itt van egy táncruha bolt. – mondta Bill, amikor már egy frankfurti nagyáruházban (Kb. olyanban, mint Pesten a Mamut) mászkáltunk.
És igaza is lett. A második emeleten tényleg volt egy jelmez/táncruha bolt.
Igaz, amelyik városban én lakok, ott is van egy hasonló, de ez (…) Hát, egy kicsit nagyobb volt.
Barbyval összenéztünk, amit Bill egyből kiszúrt. Elmosolyodott, majd befelé tolt minket.
 Légyszi siessünk. Tényleg nagyon szívesen elvásárolgatnék veletek napokig, de ma bal lábbal keltem fel, és nem hiányzik egy értetlen rajongó.
 Jó! – mondtuk Barbyval, majd bementünk a boltba.
Fél perc elég volt, hogy szem elől tévesszem minket, és legközelebb fél óra múlva már csak a próbafülkénél találkoztunk:
 Ezt a sietést nem úgy értettem, hogy itt hagytok… - mondta.
 Jó, bocsi, csak nagyon belefeledkeztünk. És te csak „kísérni jöttél”. – mondta Barby.
 Ok, de ezt magyarázd el annak a néninek is, aki mindenáron egy balett ruhát akart rám adni! Szerintem vehetne egy szemüveget magának… - vigyorodott el. De ez a vigyor nem is a megszokott Billes, hanem inkább a Tomos vigyorra hasonlított.
Mind a ketten Barbyval 2-2 ruhát néztünk ki, majd felpróbáltuk.
Nekem hamar kiderült, hogy a kék nem a színem, úgyhogy maradtam a narancs/vörös színűnél, ám Barbynak egy fekete/fehér és egy zöld/narancssárga is nagyon jól állt.
Éppen győzködtük egymást, hogy melyik a jobb, mikor Bill közbeszólt:
 Nem akarok beleszólni…- mondta, de félbe szakítottam:
 Már megtetted! De úgy hogy a fekete/fehér jobb? – néztem rá.
 Pontosan, én is ezt akartam mondani. – helyeselt, majd megjegyezte: De a te ruhád nem is láttam…
 Majd fogod! –mondtam.
 De az úgy nem buli. Meg nem is ér. – vágta be a durcit – Én legalább eljöttem.
 Jól van, na nem gondoltam komolyan. Akkor megmutatom, és te megmondod, hogy jó-e.
Felvettem a már előbb említett narancs/vörös ruhát, és Billnek szó szerint majdnem tátva maradt a szája…
 Héj! Nem láttál még fehér embert? – mondtam mosolyogva.
 De, de ti ilyenekbe léptek fel? – nézett rám.
 Igen. – bólogattam, majd amilyen gyorsan csak lehetett visszahúztam az öltöző „ajtaját” és visszaöltöztem.
A ruhák ára már csak a pénztárnál derült ki… Szerencsére a szülők az út előtt jól elláttak minket anyagiakkal, de meg kell, hogy jegyezzem, majdnem harmad annyiba került a ruhám, mintha itthon vettem volna.
Billel még vívtunk egy kis „Én akarok fizetni”-csatát, majd Barbyval győztesen távoztunk a boltból.
 Ha már a ruhákat nem engedtétek, akkor legalább egy fagyira meghívhatlak titeket? –mondta a fiú az utcára kilépve.
 Abban benne vagyunk! –mondtuk Barbyval, és még a hotelbe visszamenés előtt bekaptunk egy kis fagyit.
Körülbelül délután három volt, mire visszaértünk, Tom meg is jegyezte, hogy hamar készen lettünk. Addigra a három fiú már kipihente magát.
Még kaptunk egy fél óra szusszanásnyi időt, ezalatt a fiúk ettek, és utána bekopogtak, hogy „bírnak még várni, de nem sokáig!”
Barbyval ezen összenevettünk, majd kimentünk.
Az egy dolog, hogy elég lenge volt az öltözetünk, de hogy ennyire még nem bámultak meg –engem legalábbis; bár találkoztam már olyannal is, aki simán beszólt, hogy undorító…:s – az is biztos!
Barby egy jive-ot táncolt, és meg a kedvenc dobszólóm.
Mind a kettőt nagyon élvezték a fiúk –ami érthető is, mert pasik -, aztán még egy-egy ajánlatot is kaptunk. (Na, félre ne értsetek, nem házasságit, hanem egy fellépésit)
 Szeptemberben ők lesznek a meglepetés vendégek… - mondta Tom Billnek.
 Én már hamarabb lestoppoltam. –mondta Gustav a tőle megszokott komolysággal.
 De neked is szeptemberbe lesz, mint az ikreknek, de felőlem hozzám is jöhettek! –mondta Georg, majd kacsintott egyet.
 Köszi szépen, de nekünk szeptemberben sulink lesz, de ha hívtok, lehet jövünk.
 Jah, suli! – mondta Tom, majd elgondolkozott.
 Inkább ne mondj semmit, mert már több mint 2 éve felé sem néztünk. – mondta Bill.
 Nem is azon gondolkodok! – vigyorgott Tom a szokásos vigyorgásával, de georg közbeszakította:
 Egyszer Bill mondta talán egy interjúba, hogy „A táncolás az mindig a lányok dolga”. Én most igazat is adnék neki! –mondta, és még mindig minket nézett.
 De most komolyan, hogy nézne ki mondjuk Bill egy ilyen ruhában? –mondta Tom.
 Úristen! És ilyenen gondolkodik! – szólalt meg az érintett – De most őszintén?
 Én azért megnéznélek! – mondta Tom, majd Georg is fülig érő szájjal bólogatott.
 Hahaha! Nagyon vicces kedvetekbe vagytok! –mondta Bill.
 Tényleg! – mondtam – Meg ne sértődjetek a kérdésemen, de mit csinálnátok, ha lányok lennétek egy napig?
 Biztos nem másznék rá Tomra! – mondta Bill, majd elvigyorodott, és vele együtt az egész kis csapat is.
 Fú, ez jó kérdés! – mondta Georg, és láttam, hogy most valami frappáns válaszon gondolkodik.
Miután mi átöltöztünk, úgy döntöttek a fiúk, hogy próbára tesznek minket, mennyire is vagyunk otthon velük kapcsolatban. (pontosabban a szobájukkal kapcsolatban)
 Kitaláljátok, ez ki szobája? – invitált be minket Tom a folyosón az egyik másik szobába.
 Billé tuti nem! –mondta Barby.
 Igen, igazad van. Én sem így képzelném el.
 De a tied sem! –mondta ismét Barby.
 Indok? – nézett ránk Tom.
Kicsit gondolkoztam:
 Nincs benn sapka? –néztem rá kérdően.
 Oké, elfogadom! – mondta Tom –És eddig hibátlanra vizsgáztatok!
 Már csak az a kérdés, hogy a basszeré vagy a dobosé?
Valaki kopogott az ajtón, majd Georg nyitott be.
 Jaj, csak ti vagytok? –kérdezte, de még mielőtt akármit mondhatott volna, Tom elmondta, hogy miként kíván minket levizsgáztatni.
 Nah, erre kíváncsi leszek én is!
Így most már ketten is álltak mögöttünk.
Kis idő múlva rájöttem:
 Úristen! Mennyire süketek vagyunk! – mondtam Barbynak magyarul.
 Légyszi, úgy hogy én is értsem! – mondta Tom.
 Gustavé a szoba! – mondtam.
 Mi van velem? –nézett be a dobos az ajtón, de mi Tommal folytattuk tovább a beszélgetést.
 És ezt honnan gondolod?
 Onnan, ha Georgé lett volna a szoba, miért kopogna? – kérdeztem.
 Ú, ***** - mondta – És te ilyenekre is figyelsz? –nézett rám meredt szemekkel.
 Most igen!
 Én félek tőled! Esküszöm! –mondta Georg.
 Nyugi van. Nyomozó szeretnék lenni, szóval ezt még csiszolgatnom kell. – mondtam vigyorogva.
 Ezt?? – nézett rám Tom – Ez életemben nem jutna eszembe!
 Nekem sem! De menjünk tovább! –mondtam.
Még kitaláltuk melyik kinek a szobája volt, mert ezzel elment az idő, és fél kilenc körül már a buszban ülve készülődtünk aludni.
Pontosabban aludtunk volna, ha éjszaka fel nem keltenek minket az ikrek, hogy menjünk át hozzájuk kártyázni meg dumálni.