Szerző: Eszti

Reggel arra keltem, hogy megáll a busz. Gyorsan kimásztam az ágyból, és szétnéztem, hátha látok valamit az ablakon. Semmi ismerős… De! Mégis. Nem akarok hülyeséget mondani, de szerintem Berlinben lehetünk.
Indultam kifelé a mosdóba, és mikor kiléptem, egyből megcsapta a fülem (meg a szemem) a tipikus reggeli életkép.
Billék nagyon beszélgettek valamit, de nem értettem, mert olyan gyorsan beszéltek, meg még álmos is voltam. Csak néhány foszlány maradt meg.
 Mikor keltsük fel őket? – kérdezte Tom.
 Nem tudom. Legyenek csak álmosak, annál jobb! – mondta Bill, és nevetett.
 Jaja, és majd ott keljen összekapkodni őket? – kérdezte a szokásos hanglejtéssel Georg.
Beszéltek még, e elindultam kifelé, és mikor odaértem mindenki elhallgatott, és kerek szemekkel bámultak rám.
 Jó reggelt, nektek is! – mondtam.
 Jó reggelt! – mondták.
 Eszti, sok mindent hallottál? – kérdezte Tom átváltva németről angolra.
 Úgy nézek én ki? – néztem én is a fiúra – Igaz, hogy tudok németül, de nagyon hadartok, és tényleg csak egy két foszlányt hallottam.
 Jah, értem. És mit? – kérdezte Bill.
 Hát, csak annyit, hogy azt akarjátok, hogy álmosak legyünk.
 Nah, az pont elég. – mondta mosolyogva Georg.
 Gustav merre van? – néztem szét, mert furcsálltam volna, ha ő még alszik.
 Fürdik. De nagyon érdeklődsz felőle… - jegyezte meg Bill.
 Miért, féltékeny vagy? – kérdezte Tom.
 Neeem. De hogy is! – mondta Bill – De ezt a féltékenységi témát inkább hagyjuk.
 Lassan felkeltenéd Barbyt is? –kérdezte Bill.
 Aha, persze. – mondta magyarul nagy ásítás kíséretében. De már csak megszokásból is.
 Mi van? – kérdezte Georg.
 Mondom, hogy igen! – mondtam, mikor leesett, hogy nem nagyon érthették.
 Igen, magyarból még nem vagyunk olyan jók! – mondta Bill mosolyogva.
 Nem baj! – mondtam, majd visszamentem a szobába.
A „visszaúton” találkoztam Gustavval. Nagyon meglepődtem, mert csak egy törölköző volt rajta. De ahogy ránéztem, ő is megijedt, mert szerintem nem számított rám. Megint csak én köszöntem először. Mi van ma velem?? Mindenki úgy néz rám, mint aki most lát először fehér embert.
 Jó reggelt! – köszöntem németül, majd Gustav is köszönt, és olyan gyorsan eltűnt, mintha valami nagyon rossz dolgot akarnék vele csinálni.
Barby már fenn volt, mikor beléptem a szobába.
 Szia csajos! – köszöntött.
 Szia! Na végre, te nem nézel úgy, mint aki most lát engem először! – mondtam.
 Miért, ki nézett úgy? – kérdezte Barby.
 Hát, mindenki! – mondtam.
 Hát, figyel Eszti! Ebben a pizsamában ne is csodálkozz.
 Miért? Mi bajuk ezzel a pizsmával? Én szeretem. – mondtam, és végig néztem magamon.
Igen, hát a fekete szatén pizsama, belehímezve pirossal, hogy Tokio hotel, háát, nem éppen egy megszokott dolog, de én nagyon szeretem!
 De akkor se értem, hogy mit néznek meg rajtam. Csini, és kész!
 Nah, ez most egoista volt, de meg kell nyugtassalak, most – kivételesen igazad van!
 Jaja, mivel csak neked lehet igazad… Tudom! – mondtam Barbynak nevetve, és erre mindketten nevetni kezdtünk – Na, én kezdek öltözni! – mondtam, és elkezdtem kutatni a megfelelő ruha után.
 Igen, lassan én is, csak még előtte lustálkodok egy kicsit! – mondta Barby mosolyogva.
Elkezdtem keresni a ruhát, és közben nyílt az ajtó:
 Hy Barby! – kukucskált be Tom az ajtón.
Nem bírtam kihagyni az alkalmat, és beszóltam Barby helyett:
 Hy Ken! – mondtam, majd Barbynak egyből leesett, hogy mire gondolok. Nagy röhögés, és persze Tom semmit sem ért.
 Mi van? –nézett ránk.
 Hát, majd elmeséljük, de most öltözni szeretnénk. – mondtam.
 Jó, de ezt még mindig nem értem.
 Nem is baj, majd elmeséljük! – mondta Barby is, és finoman megtolta Tomot az ajtó irányába.
Tom kiment, és mi felöltöztünk. Negyed óra múlva kiléptünk a buszból.
 De hova megyünk? – kérdeztük Barbyval.
 Majd ha odaérünk, megtudjátok. – mondta Bill a tőle megszokott nyugodtsággal.
 Egyáltalán, tudjátok, hol vagyunk? – kérdezte Tom.
 Igen. Azt hiszem Berlinben. – mondtam.
 Voltatok már itt? – kérdezte Georg.
 Nem, én még nem. De szerintem Barby se. – mondtam.
 Jaj, igen. És ti még megmagyarázzátok, hogy min röhögtetek reggel.
 Hát, az úgy volt… - kezdtük Barbyval, és szándékosan lemaradtunk a többiektől.
Végül, mikor már csak hárman mentünk leghátul, elmeséltük Tomnak, hogy van az Aqua-nak egy száma, a Barbie girl, és az úgy kezdődik, hogy ’Hy Barby! – Hy Ken!’.
 Jaj, értem. És ez olyan vicces volt? – kérdezte.
 Szerintem igen! – mondtuk megint elkezdtünk nevetni.
 Na, jó, Fárasszátok a többieket is. – mondta Tom, és előre ment Georghoz.
 Mivel hülyítitek már az ikertesóm? – kérdezte Bill.
Nagy csend. És hirtelen elkezdtem hadarni:
 Hát, csak elmeséltünk neki egy sztorit. – mentettem ki magunkat, és szándékosan nem néztünk össze Barbyval, mert abból úgyis röhögés lett volna.
 Na, jó. Erről nem akartok beszélni. Értem. Csak titkolóztok. – mondta Bill.
 Jaj, dehogyis! – mondta Barby, és elmesélte neki az egészet.
 És ezen ment a röhögés? – nézett Bill is ránk.
 Igen!  - mondtuk Barbyval.
Amíg mentünk, érdekes érzés tört rám. Legszívesebben, most csak beültem volna valahova, és néztem volna, hogy folyik az élet. Az utat a fiúk és Barby végig beszélték, de mivel németül, nem nagyon értettem csak egy résztét.
 Nah, most erről lemaradtam, Barby légyszi, mondd el, hogy mi van. – kértem, és Barby el is mondta, de nem nagyon vettem ki, mi lehet a lényeg.
Nem is azért, de most nem nagyon bírt lekötni a dolog. Valami máson gondolkoztam. Vagy inkább valakin?
 Na, lassan megérkeztünk. – mondta Bill mosolyogva.
 Gondolom, tudjátok, hova hoztunk titeket.
 Persze. – mondta Barby - Csak, hagy ne tartsak kiselőadást.
 Oké, akkor menjünk. – mondta Tom és elindult.
A berlini TV toronyhoz vittek minket, aminek a tetején van az a bizonyos forgó kávézó. Alig egy perc alatt felértünk a 200 méter magas toronyba, és a kilátás, az enyhén szólva csodálatos volt!
Leültünk egy ablak melletti asztalhoz, és megreggeliztünk. Az asztalnál folyt tovább a beszélgetés, annyi változtatással, hogy most beültettek Gustav és Georg közé, és velük – de különösen Gustavval – nagyon komoly dolgokról is elbeszélgettünk. Furcsa volt, hogy nagyon higgadt természet.
Egyszer csak ismerős hang ütötte meg a fülem.
Körülnéztem, de senki.
Pár perccel később valaki megfogta a vállam.
 Eszter! Te itt? – nézett rám a fiú.
 Jesszus, Dávid! De megleptél. Hogy, hogy itt vagy? – néztem a fiúra tágra nyitott szemekkel. Ő az egyik legjobb sráchaverom, és nem nagyon mesélte, hogy mostanában erre jár.
 Hát, ezt joggal kérdezhetném én is! – mondta Dávid.
 Hát, figyel, itt vagyok, most ez a lényeg. De te hogy keveredtél ide?
 Családdal jöttünk, az egyik rokonunkhoz. És mi van veled?
  Semmi különös, élem az életem. Tanulok, úgy mint te.
Egy kicsit el is feledkeztem arról, hogy még mellettem ülnek itt 4-en, akiknek fogalmuk sincs ki ő.
 Jaj, igen. Ő Dávid. Az egyik legjobb sráchaverom. – mutattam be a bandának, mivel Barbyval már találkoztak.
 Helló. – köszöntek Dávidnak.
 Figyelj ,Eszti. Most mennem kell, de erre még kíváncsi leszek, hogy mi lesz itt, szóval, élménybeszámolót kérek! – mondta, és vigyorgott.
 Jó jó! – mondtam – Msn-en leszel? –kérdeztem, mielőtt Dávid elment.
 Majd keress! És megtalálsz! – kacsintott.
 Oké.
 Ő ki  volt? – kérdezte Georg.
 A barátja. – mondta Gustav.
 Igen. Barátom, de nem úgy. Hanem bizalmasom. Nagyon szeretem, mert neki mindent elmondhatok. Bár, mondjuk az utóbbi időben nem nagyon beszéltünk.
 Értjük mi! – mondta Tom vigyorogva.
 Haha! Amúgy Barby is megmondhatja, hogy semmi nincs köztünk.
 Igen. – helyeselt Barby.
Még egy kicsit beszélgettünk, majd elindultunk, és megmutogatták a fiúk a főbb látnivalókat. Tényleg nagyon szép a város, ám én leragadtam az egyik térnél. Nagyon érdekes volt, emberek jöttek mentek, és lehetett közbe gondolkodni.
Nem tudom mióta álltam ott, mint aki szellemet lát, majd valaki hátulról befogta a szemem.
 Nah, most jön, hogy találjam ki, ki az.
 Ja. –hallottam mögöttem. Sajnos ezzel sokat nem értem, viszont, ahogy érzetem, nem kemények az ujjai, szóval a két gitáros kilőve.
 Bill vagy Gustav.
 De ki? – hallottam Tom hangját.
 Bill. – mondtam.
 Igen. – hallottam a hátam mögött – Nagyon elvagy magadban. Mi a baj?
 Baj? Jaj, az semmi. Csak most nyugi van.
 Biztos? Nem hiszek neked! – mondta Bill.
 Akkor majd egyszer leülünk, és elmondom, min gondolkozom. – ajánlottam.
 Jó. De erről mesélned kell. Kíváncsi vagyok! – mondat, és kacsintott – Nem jössz vissza oda?
 De, megyek! – mondtam, és rá mosolyogtam.
 Na, végre! Eszti is visszatért közénk! – mondta Georg vigyorogva.
 Vissza. Igen. – mondtam – Jöttelek titeket boldogítani! – mondta vigyorogva.
Még beszélgettünk vagy fél órát, és elindultunk a „városnézésre”. Most nem tudnék mindent felsorolni, hogy hol voltunk, de a lábunkat lejártuk, és sok mindent láttunk. (A berlini falat – alap-; múzeumokat mutogattak, de mivel kedvünk bemenni nem nagyon volt, inkább csak kívülről néztük meg őket; egy operaházat; és stb…)
Késő délután értünk vissza a buszhoz. Bementünk, és egy kis pihi után kiültünk a konyhába beszélgetni. Gustavval folytattuk amit a kávézóban elkezdtünk, és érdekes volt hallgatni, hogy hasonló véleménnyel van a dolgokról, mint én.
 Jaj. Igen. Majdnem el is felejtettem! – kezdte Bill – Még szerintem ma Magdeburgban leszünk, és közös megegyezés alapján… - mondta Bill, de Georg beleszólt:
 Pontosítsunk; te döntötted el… - mondta vigyorogva.
 Jó, de akkor is közös, saját megegyezés alapján azt beszéltük Tommal, hogy ha a további estéket nálunk töltenétek, akkor az ellen nem ellenkeznénk. De csak szigorúan alvás céljából! – mondta vigyorogva.
 Jó. Hát, mi se fogunk ellenkezni! – mondta Barby.
 De azért Gustavékkal is fogunk még találkozni, igaz? – kérdeztem.
 Persze! Hát, nem is akartunk egész nap a szobában ülni! – mondta Tom – Az valahogy nem a mi stílusunk. Meg ott lesznek a másik szobában.
 Jó. Akkor ezt meg is beszéltük, úgyhogy szerintem lassan indulunk is. – mondta Bill.
És így is lett a busz tovább ment, egyenesen Magdeburgba.
Nyolc körül értünk oda, és teljesen egy szokványos ház képe fogadott minket.
 Hát, itt lennénk. Nem nagyszám, de nekünk tökéletesen megfelel, amikor lemezfelvételünk van! – mondta Bill, és beengedett minket.
Gyorsan körbemutogatták a lakás – beleértve a leendő szobánkat is-, aztán bevittük a két hatalmas bőröndünket is.
Vacsira pizzát rendeltünk, és el is ment az este hamar. Körülbelül éjfélkor lefeküdtünk, és majdnem másnap délig aludtunk.