Szerző: Eszter

Mivel előző nap enyhén szólva későn feküdtünk le – mondhatnám volt vagy hajnali 5-6 óra -, ezért a napunk alvással kezdődött, majd olyan délután kettő körül reggeliztünk. Már mi is kezdtünk Barbyval hozzászokni ehhez az „éjszakai életmódhoz”, szóval nem okozott nagy gondot, hogy reggelire pizzát ettünk. Mivel mindenki álmos volt még, és konkrét program nem is volt betervezve, inkább aludtunk, de én már előre láttam, hogy ebből megint éjszakázás lesz.
Inkább kiültem tévézni, amíg a többiek pihentek, meg kiültem a teraszra egy kicsit levegőzni meg gondolkodni.
Annyi sokminden történt velünk, lassan el sem hiszem. Egy álmunk vált valóra ezzel a két héttel, és olyan gyorsan elrepült, hogy csak na! Mindig is a “Ne sírj, mert vége lett, moslyogj, mert megtörtént!” mottót próbáltam követni, és most is azon filóztam, hogy mit is emelhetnék ki, mi volt a legjobb. Ilyet nem találtam. Ezer gondolat cikázott a fejembe, de rendet nem tudtam tenni köztük. Ez már így marad…
A délután folyamán nem is volt semmi különös, néha-néha feltűnt valaki – jött inni vagy bekapni valamit-, de ennyire álmos fejeket még nem nagyon láttam.
 Hát, itt biztos nem lesz mozgás 1-2 óráig! – gondoltam, majd én is bementem inkább Barbyhoz, és lepihentem.
A szobában síri csend uralkodott. Csak Barby szuszogása hallatszott.
Ahogy beléptem, már úgy jöttem is ki, mert féltem, hogy a végén még felébresztem, ha elkezdek kutatni a bőröndömben. Amúgysem voltam álmos, inkább mentem vissza tévézni.
Nem volt nagy mozgás egészen este 6-7 óráig, én is csak punnyadtam, mert igazán kedvem nem volt semmihez.
 Hello! – köszönt Georg, mikor kijött a szobájából, de a szemén még láttam, hogy az éjszakát alvással fogja tölteni…
 Szia!
 Régóta fenn vagy?
 Aha, vissza se aludtam a reggeli óta.
 Hát, te tudod… Nem leszel te nagyon álmos?
 Arra való az éjszaka, hogy kialudd magad!
 De itt minden fordítva van! – mondta Bill a hátam mögül.
 Jaj, na, most megijesztettél! – mondtam.
 Bocsi, nem volt szándékos… - mondta álmosan.
 Jó, tudom
Nem sokára Tom és Barby is előkerült, aztán leültünk kajálni. Még beszélgettünk egy kicsit, de mindenki álmos volt még mindig, ezért úgy döntöttünk, hogy majd holnap folytatuk, és inkább pihenjük ki magunkat. (úgyis holnap már megyünk haza)
Barbyval még beszélgettünk egy kicsit, hogy mi lesz, ha hazamentünk, aztán lefeküdtünk. Vagyis, csak Barby, mert én nem nagyon tudtam aludni. Vagy egy óráig forgolódtam, számoltam, de semmi. (Mondjuk, már megszoktam ,mert máskor se tudok aludni rendesen.)
Kiültem a laptopommal a nappaliba, irogattam az oldalra újdonságokat, meg közben a barátaimmal beszéltem msnen. Egyszer csak ajtónyillást hallottam magam mögött.
 Szia! Hát te? – lépett ki Bill a sötétből.
 Á, semmi baj nincs, csak nem tudom aludni. Azért jöttem ki, hogy Barbyt ne zavarjam. Azért jöttél ki, mert behallatszik hozzád?
 Nem, dehogyis. Félre ne érts, de most is csak azért vettelek észre, mert világít a laptop. Ha sötétbe ülnél, simán el tudnál bújni előlem.
 Úgy nézek én ki, mint aki el akar bújni? És pont előled?
 Háát, nem tudom… - kezdte Bill, és látszott, hogy elgondolkodott – Alig beszélgettünk, pedig állítólag én vagyok a kedvenced… Viszont annyira nem akarsz énekelni, hogy ezzel nem tudsz elbújni… - mondta Bill németül, de én félbeszakítottam angolul.
 … mert nincs hangom hozzá!
 De az itt nem számít
 De igen.
 Megmondom őszintén, hogy még nem is hallottalak énekelni egyedül.
 Nem is fogsz…
 Jaj, ne legyél már ennyire szégyenlős…
 De most az vagyok.
 Majd nem leszel. El ne mozdulj, mindjárt jövök vissza, csak kimegyek a mosdóba, és ha visszajöttem énekelsz valamit. Ha nagyon rossza a hangod, akkor békén hagylak. – mondta mosolyogva, de a mondat utolsó felét, már csak a mosdóból jövő visszhangból hallottam.
Ezen nagyon elgondolkoztam. Mit akar tőlem hallani?
Egy ideig csend volt, és vissza is temetkeztem az Internet világába, mikor eszembe jutott egy dallam, amit az egyik koncerten hallottam. Valószínűleg nagyon új dalról lehet szó, mert még előtte nem hallottam egy koncerten sem. Csak az volt vele a bajom, hogy a refrén egy részét nem értettem. Meg akartam keresni a neten, hátha fenn van, de mivel nem találtam, úgy voltam vele, hogy inkább magát a szerzőt kérdezem…
Folyamatosan csak ez járt a fejembe, és dúdolgattam is, még akkor is, amikor Bill nesztelenül a hátam mögött megállt.
 Komm und hilf mir fliegen, leigh mir deine Flügel… - csak ennyit értettem a dalból, és a maradék „értehetetlen” két sort csak kidúdoltam.
 …Ich tausch sie gegen die Welt, gegen alles was mich hält, ich tausch sie heute Nacht.
Mikor ez elhangzott a hátam mögül, tuti, hogy fülig vörös lettem.
 Nincs is olyan rossz hangod! – mondtam Bill – Talán, egy kicsit magasan énekelsz néhány hangot, de az nem vészes.
 És még ki hallgatsz…
 Persze. Ez a célom… Nincs is jobb dolgom, mint önbizalom hiányos embereket kihallgatni, és utána összetiporni a kicsi egojuk.
 Igen… - néztem a fiúra olyan hatalmas szemekkel, amilyenekkel csak lehet. Nem akartam megbántani…
 Azért még leülhetek, nem?
 Miért kérdezel ilyeneket?
 Hát, gondolom, nem szívesen beszélgetsz olyan emberrel, aki kihallgat.
 Jaj, nem úgy gondoltam… Meg amúgy is, most el akarok mondani valamit, amit megfogadtam, hogyha lesz alkalmam, elmondom.
Mivel láttam Bill meglepődött tekintetét, gyorsan hozzátettem:
 Nem szerelmi vallomásra készülök…
Erre Bill elkezdett vigyorogni.
 Ne nevess, mert most komoly dolgot akarok… - mondtam megszeppenve.
 Mondd, hallgatlak. – mondta Bill mosolyogva, és mélyen a szemembe nézett.
A fiú szeme most sminktelen volt, Bill volt, teljes civil mivoltában.
 Csak annyi, hogy megfogadtam, hogyha lesz rá módom, elmondom, hogy gyönyörű barna szemed van neked is meg Tomnak is. És annyira jó belenézni minden reggel –igaz, hogy csak poszterről, de úgy is nagyon jó. – mondtam mosolyogva, majd hozzátettem – Ne vedd nyomulásnak, csak ezt el kellett mondanom.
 Jójó, nem is venném annak, mert ha nyomulni karnál, azt már elkezdted volna két hete. – mondta a szokásos „billes” mosollyal – És tulajdonképpen mit csinálsz?
 Ó, hát most sok mindent.
 Például?
 Várok valakit msnen, írom tovább a könyvem, meg ha eszembe jut valami, azt felrakom az oldalra.
 Könyvet írsz? Mióta?
 Tavaly nyáron kezdtem.
 Miről írsz?
 Hát, azt így röviden elég nehéz elmondani, de megpróbálom összefoglalni nagyvonalakban. Egy ausztrál csajról szól, aki összejön egy angol sráccal. És a srác megcsalja a lányt, aki aztán összejön a srác tesójával.
 Ez egy kicsit ránk hasonlít akkor, ha nem tévedek… - jegyezte meg óvatosan Bill.
 Igen, mondhatjuk úgy is.
 Akkor már csak egy dologra vagyok kíváncsi.
 Mire?
 Ki az első, és ki a második barát?
 Tom az első, te vagy a második.
 Értem. Ez pozitív egy részről…
 Miért csak egy részről?
 Oké, hogy Tom nem veti meg a csajokat, de nem kellene őt ilyen hűtlen szerepbe belerakni. Most ezt nem konkréten neked mondom, hanem úgy általában.
 Igen, értelek, és egyet is értek. Csak az a baj, hogy ebben a média is felelős egy részt…
 Igen, de azért a tesóm se kell félteni…
 Jó, de nekem olyan kellemes csalódás volt megismernem.
 Mert?
 Mert kívülről tényleg nagyon csajozós macsónak néz ki.
 De azért van neki romantikus oldala is, azt azért valld be. Láttam, hogy nem egyszer beszélgettetek… - nézett rám vigyorogva az énekes.
 Hát ez igaz… És gondolom, most kíváncsi vagy, miért főleg a többiekkel beszélgettem. – kezdtem, és lehajtottam a fejem.
 Főleg?! – nézett rám, mikor újra felemeltem a fejem, és arrébb raktam a szemembe hulló tincseket.
 Bocsi, nem akartam. Négyőtök közül te jössz be legjobban, és nem nagyon akartam még véletlen se, hogy azt hidd, nyomulni akarok.
 Semmi gond… De ez komoly?
 Igen… Vagyis félig meddig…
 Hmm? – nézett rám Bill értetlenül.
 Háát, ez egy hosszú történet, és szerintem neked se időd, se kedved nincs végig hallgatni.
 Miért ne lenne? Mesélj, hátha tudok segíteni!
 Úgy kezdődött, hogy találtam végre egy srácot, akire nagyon ráillik, hogy ő az Álompasi. Őt várom most is msnen, mert úgy volt, hogy fenn lesz mostanában. Eddig nem voltam igazán félős, és ha úgy láttam, megmondtam kerek-perec egy srácnak, ha tetszik, de tőle félek. Félek, hogyha megtudja, még haverok se nagyon maradunk, mert megijed… - mondtam.
 Értem. – mondta Bill, és elgondolkodott – Hát, figyelj. Most ezt te se értsd félre, de mondok neked valamit. Ha csak a puszta tényét nézzük, hogy tetszik neked ez a srác, és esetleg neki te nem, akkor hülye ha ezek után barátok se maradtok. Jó fej vagy, szinte mindenkivel kijössz, ha olyan dolog adódik, kivágod magad valamivel, és nem utolsó sorban, nem vagy egyáltalán csúnya. Csak megjegyzem, hogy nem hagynék egy ilyen csajt elmenni. – mondta vigyorogva.
 Jójó, de ezt közöld a sráccal is, légyszi. – mondtam én is vigyorogva
 Nem kell. Ezt ő tudja. Meg ez az én véleményem. És nekem mindig igazam van… - mondta vigyorogva.
 Ja, persze. Kivéve, amikor nem… - mondtam.
 Pontosan! És milyen volt az elmúlt egy hét?
 Nagyon szuper! De komolyan, soha nem fogom elfelejteni, az tuti De, nyugtass meg, igaz nektek se volt terhetekre, hogy itt voltunk?
 Hát, először arra számítottunk, hogy két ilyen fanatikus kiscsajt kapunk, már a korotokból kiindulva. Aztán, mikor kaptunk képet, enyhült a dolog, és ott már kezdtetek egészen szimpatikusak lenni. Utána meg… - kezdte Bill, de egy halk sikoltással (nem is annyira sikoltás volt, inkább, csak öröm) sikerült félbeszakítnom:
 Feljött a srác! – mondtam, majd láttam, hogy Bill egy széles mosollyal válaszolva feláll.
 Akkor, ezt majd befejezem, ha kíváncsi vagy rá… És csak ügyesen! Majd ha gondolod, elmondhatod, mi lett a vége… – mondta, majd bement a szobájába.
Sajna, csak egy fél órát tudott fenn lenni a srác, és az nem is nagyon tartozik senkire, hogy mit beszéltünk…
Szinte egy időben, hogy elbúcsúztam, az ikrek másodpercre pontosan egyszerre léptek ki a szobájukból, pillantnyi szívritmus zavarokat okozva nekem ( XD nagyon megijedtem, mert eddig teljesen csend volt körülöttem).
Tom Wc-re ment, Bill pedig csak inni vitt magának. Valamit már akkor is nagyon dolgozott, mert hallottam, hogy leejte valamit a szobájában a padlóra.
Mikor kiléptek, mindketten rám szegezték tekintetüket – bár Tom eléggé kómás is volt -, de én Billhez fordultam, és csak anynit mondtam, hogy “igen”. Tom meg csak nézett, hogy mi is van itt.
 Semmi! – vágtuk rá Billel egyszerre, mint a kisgyerekek, amikor valami rosszaságon törik a fejüket .
 Ok, hát ti tudjátok! – mondta Tom, és bementem a fürdőbe.
Bill kijött a konyhából egy doboz Red bull-al (Itt a reklám helye (a)), és gyorsan vissza is ment a szobájába. Még gépeltem az oldalra a szöveget - amit még akkor elkezdtem, amikor Bill kiült hozzám beszélgetni -, amikor Tom visszament a szobájába.
Lassan azonban én is befejeztem, és eszembe jutott, hogy Bill még nem mondta végig, amit elkezdett rólunk.
Mikor elsétáltam a szobája előtt, még hallottam, hogy fenn van. Halkan bekopogtam…
 Gyere! – mondta, majd beléptem a szobába.
Egy teljesen átlagos szoba volt, hatalmas tükörrel, egy kisebb asztal, ágy stb.…
 Szia! - köszöntem be, mert Bill még mindig az ágyon feküdt, és írt valamit – Zavarok?
 Ó, te vagy? – nézett – Mégis bemersz jönni? – kérdezte, de éreztem rajta, hogy nem vár választ – Dehogy zavarsz. Gyere, nyugodtan. Nem eszlek meg! – mondta vigyorogva.
 Jójó, csak befejezed, amit elkezdtél, és félbeszakítottam? – kérdeztem, de én is mosolyogtam.
 Igen, de csak ha beavatsz, hogy mi volt…
Ekkor döbbentem rá, hogy valószínűleg hiányzik neki valaki – egy lány -, aki támogatná, ha csak a háttérből is.
 Ok. – mondtam mosolyogva, majd leültetett maga mellé az ágyára, és egészen hajnali 5ig beszélgettünk.
Teljesen ki volt zárva, hogy egyikünk is fel tudjuk kelni holnap reggel 8 előtt…