Szerző: Eszter

Már egy hónapja csak erre a napra vártam! Végre április 10. van, és jön a TH Magyarországra! Már csak szimplán ennek is nagyon nagyon örülnék, de hogy még barátnőmmel, Barbyval, 2 hetet a fiúkkal is tölthetünk (természetesen portálfejlesztés céljából), még jobban izgatott vagyok.
Már millió kérdés átfutott a fejem, és szerintem Barbyén is, de egy gondolat még ott motoszkál a fejünkben: Mi lesz, ha megszólalni sem fogunk tudni?!
Na, de még csak a vonaton ülünk, és várjuk, hogy felérjünk Pestre! El sem képzeltem volna, hogy egyszer ezt is megélem!
Nagy ásítás közepette írom ezeket a sorokat. Barbyval mindketten nagyon álmosak vagyunk, hisz még csak 730,és egyikünk sem tudott éjjel olyan sokat aludni. Hajnalban indultunk vonattal, hogy az elsők között tudjunk a belépni a SYMA csarnokba. Hotelt szerencsére nem kellett keresnünk, mert Barby nővére Pesten tanul, és a cuccainkat ott lepakolhattuk a koncert idejére.
1000 volt, mikor leszálltunk a vonatról. Gyorsan megkerestük a fent említett lakást, és leraktuk a cuccainkat. Barby nővére nagyon kedves volt, és még mielőtt elmentünk volna a koncert csarnokhoz, mondott néhány jó tanácsot is, hogy hova álljunk, meg hogy vizet vigyünk magunkkal, nehogy rosszul legyünk stb …
Fél 11 körül már a SYMA csarnok előtt álltunk, és a többi fannal beszélgettünk. Volt aki már  7 órától ott állt!
Egyre többen vártunk, amikor egy biztonsági őr jött ki a kordonok mögül, és a kiosztott az első száz embernek egy-egy sorszámot. Szerencsére mi benne voltunk a 100-ba, így már nem idegeskedtünk annyira, hogy jó helyünk lesz-e.
A koncert kezdetéig hátralévő órák szinte elröppentek. (Természetes, hisz fanok között voltunk!) Alig vártuk, hogy elkezdődjön! A belépőre 1900 volt írva a koncert kezdésre, de a fiúk (szerintem) eléggé megvárakoztattak minket.
Fél nyolckor Lola lépett ki a színpadra, néhány fan „nagy örömére”. Néhány számot énekelt(ezek közül 1-2-t ismertünk Barbyval) aztán megint a tűrőképességünket kezdték el tesztelni.
Türelmetlenkedve várta mindenki a banda megjelenését. A színpad felett egy kis ablakból a fiúk ki-ki nézelődtek, és mindannyiszor üdvrivalgás fogadta őket.
Végre eljött a várva várt pillanat. A kisablakban, amin azelőtt a fiúk nézték a tömeget, sötét lett. Kisvártatva az Über's ende der Welt első ritmusai szólaltak meg, majd hatalmas sikítozás közepette megjelent Bill, Tom Georg és Gustav.
Második számuk (az egyik személyes kedvencem) a Reden volt. Végigtomboltuk az Ich brech aus-t majd Bill köszöntötte a megjelenteket. Sajnos nem értette se Barby se én, mert nagy volt a hangzavar. Megint nagy üdvrivalgás követte amikor utolsó mondata az volt, hogy “Köszöntelek Budapest!”.
Ezután hallottuk a Spring nicht-et, a Der latze tag-ot, a Wo sinde eure hande-t, a Durch den Monsun-t, a Wir sterben niemel aus-t, és a Stich ins Glük-öt.
Nagyon meglepődtünk, mikor a következő szám alatt, a Schrei alatt Bill nem hívott fel senkit (Attól, hogy nem németek vagyunk felhívhatott volna valakit. Biztos nem egy lány volt ott, aki jól tud németül.).
De ez nem is olyan szomorú hír, mint a következő szám, a Vergassen Kinder volt.
Melankolikus hangulatból kihúzott minket a következő szám, a Leb die Sekunde, majd újra egy lassúbb dal, a Heilig következett. Utána a Totgeliebt-et hallottuk, majd az ikrek kiültek a színpad elejére és előadták az In die nacht-ot.
Lassan a koncert vége jött, amit az is jelzett, hogy egy pici szünet után a fiúk törölközővel a nyakukban, és vizes palackkal a kezükben tértek vissza, amiket utána bedobtak, vagy belocsoltak a tömegbe. Még a Rette mich és az Ich bin da-t adták elő, majd lányok százai sikítása közben elhagyták színpadot.
A koncert végén nagyon sokan sírtak, és kinn többen is megpróbáltak kapcsolatba lépni a fiúkkal. Megmondom őszintén Barbyval is rajtunk volt a sírás, de végül győzött bennünk az a tudat, hogy máskor is fognak jönni, és ráérünk akkor sírni, ha nem…
A koncert után visszamentünk a cuccunkért Barby tesójához, és még egyszer átfutottuk az utat a fiúk hoteljéhez. Végül nagy izgatottság közepette elindultunk.
Viszonylag hamar odataláltunk, de annál nagyobb gondnak bizonyult, hogy hogyan jussunk be, ugyanis a hotel előtt kordonok voltak. Már fél órája ácsorogtunk tanácstalanul, majd Barbynak  eszébe jutott, hogy mintha olvasott volna erről a német levélben, amiből megtudtuk, hogy mi vagyunk a szerencsések!
Nem is vártam sokáig, gyorsan előkotorásztam a zsebemből a levelet, és Barby újra átfutotta:
- Itt van! – mondta – „Ne felejtsétek elhozni ezt a levelet, mert csak ezzel fognak beengedni titeket!” – mondta Barby, majd nagylevegőt vett, és folytatta – „A hotel előtt, és a recepción mutassátok meg, majd kaptok egy szobát, hogy ott várjátok meg a fiúkat. Nem kell sietnetek, mert a koncert után van néhány dolguk.” Kb. ennyi szabad fordításban! – mondta Barby – Menjünk!
Mikor a kordonhoz értünk, rögtön ott termett előttünk egy testes biztonsági őr.
Hirtelen azt sem tudtam mit csináljak, de szerencsére Barby kapcsolt és megmutatta a papírt.
Ekkor elvették az egyik kordont, és bemehettünk. Siettünk befelé a hotelbe, mert már nagyon vártuk ezt a találkozást.
Mikor beléptünk az ajtón, megint egy őrrel találtuk szemben magunkat. Most én vettem elő a levelet, de csak azért, mert Barby mással volt elfoglalva.
Mikor sikerült a francia biztonsági őrnek félig németül, félig angolul kimagyarázni mit akarunk, végre beengedett minket, és én is megláttam mitől csodálkozott el annyira Barby.
A hotel kb. olyan volt, mintha agy meséből lopták volna.
 Mit keresünk mi itt? – kérdezte Barby ámuldozva.
 A fiúkat! – én is csak ennyit tudtam kinyögni, mert még én is csak bámultam magam elé – Menjünk a recepcióhoz! – tanácsoltam.
 Ok. – mondta Barby.
Itt már mindketten elővettük a levelet, majd megkaptuk a szobakulcsot is.
 Sziasztok Lányok! A 234-es szoba lesz a tietek.
 Köszönjük! – mondta Barby, majd megfordultunk, de én olyan hamar vissza is fordultam:
 Elnézést, megmondaná, hogy merre van a 234-es szoba? – kérdeztem – Tudja, nem vagyok annyira járatos itt.
 Természetesen. A második emeleten. Ha felmentek a lifttel, balra forduljatok! A lift arra, jobbra van! – mondta a férfi.
 Köszönjük! – mondtuk mindketten gépiesen, majd elindultunk a lift felé.
Viszonylag hamar felértünk, és magtaláltuk a szobát is.
 Szerinted mikor jönnek vissza a fiúk? – kérdezte Barby.
 Hát, amennyit a koncerten várni kellet rájuk, szerintem egy fél órán belül nem lesznek itt. – mondtam mosolyogva, majd beléptünk a szobába.
Ott lecuccoltunk, és leültünk az egyik ágyra beszélgetni.
 Izgulsz? – kérdezte Barby.
 Egy picit. Te?
 Én is. De fogadjuk meg valamit. – mondta.
 Mit? – kérdeztem
 Azt, hogy akármi történik, nem esünk egymás torkának semmiért. OK? –kérdezte Barby.
 Hát persze! Figyelj, sose tudnék rád haragudni. – mondtam.
Még egy fél óráig beszélgettünk, majd kopogtattak az ajtón.
Hirtelen megállt bennem a szívverés, majd felálltunk és ajtót nyitottunk.
 Helló! – köszöntött minket Tom németül – Ti vagytok azok a lányok, akik velünk fognak jönni?
 Ja. – nyögte ki Barby, mert én csak a felét értettem – Én Barby vagyok, ő Eszter. Kettőnk közül én tudok németül, Eszti meg angolul – mondta Barby németül.
 Értejük. – kukucskált be az ajtón Georg – Lassan Billnek is itt kell lenni csak még eszik … - kezdte németül, de befejezni nem tudta, mert Gustav közbevágott szintén németül.
 ….Pontosítsunk: Már megint eszik. – fejezte be.
Ennek is csak a felét sikerült megértenem, szóval Barby elhadarta magyarul is, amit nem értettem.
 Jesszus! – mondta Bill, de ő már angolul beszél – Mint az ikrek! – nézett rám és Barbyra, hisz mindketten két copfot viseltünk – Ha jól értesültem te vagy Barby, és te csak németül beszélsz – nézett rám -, és te vagy ööö  E…, tudom, ne mondd meg (!), Eszter, és te meg csak angolul. Igaz? – nézett Barbyra.
Gyorsan elhadartam Barbynak a lényeget, majd válaszoltam is rá:
 Igen, annyi különbséggel, hogy én vagyok Eszter, és ő Barby. A nyelvek azok stimmeltek.
 Oops, bocsi. – mondta Bill németül, majd angolul is.
 Semmi baj! – mondtuk Barbyval egyszerre, annyi különbséggel, hogy ő németül, én meg angolul.
Ezen jót mosolyogtunk, majd rátért Bill a lényegre:
 Na, most már, nekünk 1000-rel kell tűznünk a következő koncert helyszínére, szóval, légyszi ti is pakoljatok össze, és találkozunk a Hallba.
Mivel mindezt németül mondták, megint nem sokat értettem, ezért mikor a fiúk elindultak  a lift felé Barby elmondta a lényeget. Megfogtuk a bőröndöket, és elindultunk szép lassan lefelé.
 Te elhitted volna, hogy egyszer itt leszünk? –kérdeztem Barbytól.
 Nem nagyon. Ez tényleg hihetetlen!
Mikor leértünk a Hallba, már csak az ikrek hiányoztak, Georg és Gustav már lent várt.
 Nagyon szép a város. – mondta Georg németül nekem.
Barby kérdőn nézett rám, mire én bólintottam, hogy értem mit akar.
Gustav Barbyval kezdett el beszélgetni, angolul.
Barby is értette mit akar, de aztán megmondtuk, hogy én inkább angolul beszélgetek, Barby meg németül.
 Látod, én mondtam! – mondta Gustav Georgnak németül.
 Mit? – szóltam bele angolul.
 Itt vitatkoztunk, hogy melyikőtök az angolos, melyikőtök a németes. – mondta Georg németül.
 Annyira hasonlítotok. – mondta Gustav németül.
 Na, most fordíts, légyszi! – mondtam Barbynak, mire ő elmondta nekem amit Georg és Gustav mondott.
 Akkor te nem is tudsz németül? – kérdezte Gustav angolul.
 Hát nem sokat. Érteni megértek sok mindent, de beszélni nem nagyon. Inkább angolul. – mondtam, mikor megjelentek mögötte az ikrek is.
 Mehetünk? – kérdezte Tom németül.
Barby és én is bólogattunk, aztán elindultunk.
Kifelé a hotelből Georg és Tom valamit sugdolózott mögöttünk, majd beszálltunk a buszba.
 Már videón meg képeken láttam, de élőben nagyobb! – mondtam magyarul Barbynak.
 Ja, igen. Szerintem is. – mondta Barby.
 Nem tudom, hogy angolul vagy németül mondjam. Hogy fogtok jobban érteni? – kérdezte Bill.
 Angolul. – mondtam, és szinte ugyanakkor Barby azt, hogy németül.
 Vagy, akkor mondja németül, és ha már nem értem, akkor te fordítasz nekem. Jó? – kérdeztem Barbyt magyarul.
 Jó. – válaszolta Barby szintén magyarul.
 Héj! Most ezt úgy, hogy mi is értsük! – mondta Bill angolul.
 Szóval, ha mindketten ott vagyunk, beszélj németül. Ha nem értem, Barby fordít nekem. – mondtam angolul.
 Ok. Akkor megmutatom a buszt, meg a „szobátok”.
Barby rám nézett, hogy eddig mindent értettem-e majd én bólintottam, és, mentünk Bill után.
Gyorsan körbevezetett minket a buszban, majd hagyta, hogy egy kicsit elrendezkedjünk. Egy „szobát” kaptunk Barbyval, úgyhogy sok mindent nem kellett rendezkednünk. A busz már javában úton volt, amikor Bill bekopogott az ajtónkon:
 Nem jöttök ki egy kicsit beszélgetni? - kérdezte németül, majd gyorsan elhadarta angolul is.
 De persze. - válaszoltuk, majd kimentük.
 Nagyon szép a város. Már múltkor is megfogott. Itt laktok, vagy valahol máshol? – kérdezte Tom németül.
 Nem. – mondta Barby – Én Újszászon lakom, kb. 80 km-re Pesttől.
 Te is? –kérdezte Bill angolul.
 Nem. Nyíregyházán. Kicsit messzebb Pesttől. Kb. 250 km-re.
 Ennyit utaztatok miattunk? – csodálkozott Georg.
Barbyval mindketten bólogattunk.
 Ki nem hagytuk volna a koncertet! – mondtuk.
 És hogy éreztétek magatokat a koncerten? – kérdeztem.
 Mindenkitől valamit szeretnénk hallani! – mondta Barby.
 Ok, akkor kezdem! – mondta Gustav németül – Engem nagyon meglepett, hogy ennyi rajongónk van itt is.
 Igen, engem is. – mondta Georg.
 És tegyük hozzá, hogy a város nagyon szép. Bár a hotellel kapcsolatban lenne néhány kifogásom… - mondta Bill németül.
 Mit mondott? – kérdeztem Barbytól.
De még mielőtt egy szót mondott volna, Bill szólalt meg:
 Várj, elmondom angolul, mert mostanában pocsék kezdek lenni ebből a nyelvből! – mondta Bill angolul, és újra elismételte az előbb mondottakat, de ezúttal nem németül.
 Ok, kösz. – mondtam.
Még sokáig beszélgettünk, félig németül, félig angolul. Igazából elég vicces volt a helyzet, de én nagyon élveztem!